Amit tisztáznunk kell az asszertív kommunikációval és személyiségtípusokkal kapcsolatban

A kommunikációelmélet egy brutálisan nehéz tudomány, a fogalmait lehet használni laikusként és szakértőként is. Ám mivel egy jelentős részét az emberi pszichológia teszi ki, ezért annak absztrakt jellege miatt könnyű féligazságokkal vagy helytelen magyar fordításokkal találkozni, hiszen – amúgy teljesen érthetően – mindenki törekszik arra, hogy a fogalmait a legközérthetőbben adja tovább. Viszont egy két vadhajtást vissza kell metszenünk.

Az ember kommunikációs viselkedése két fő komponensből áll. Egyik oldalon a hozott, gyakran genetikai szinten tárolt, de gyermekkorunkra kialakult személyiségi alapunk, amit a köznyelvben szeretünk introvertált és extrovertált típusokra felosztani. A másik oldalon pedig a szociálisan tanulható kommunikációs formák – mint agresszió, asszertivitás, szubmisszió állnak, amiket habár a fentebb leírt alapvető személyiségi alapunk határoz meg, hogy melyik válik az ösztönös viselkedésmódunkká, mégis fejleszthető technikákról van szó.
A köznyelv és az „egyszerűsített netes” pszichológiai tanok gyakran tévesen egybegyúrják a két oldalt, és elfelejtik, hogy mi az, ami tanulható, és mi az ami nem, ezáltal olyan jellemzéseket tesznek, amik nem állják meg a helyüket. A alábbiakban igyekszem elmagyarázni, hogy miért jelentéstanilag teljesen összeférhetetlen fogalmak a pl. introvertált és szubmisszív, vagy éppen az extrovertált és agresszív tulajdonságok.

Alapvető személyiségtípusok a kommunikációs irányultságuk alapján

Introvertált személyiség: Introvertált személyiség az, aki az energiájának túlnyomó részét „befele” hasznosítja fel. Több időt tölt a gondolataival, számos problémát a saját maga old meg fejben, vagyis többet „agyal”, többet elemez fejben. Megfigyelő jellem.

Extrovertált személyiség: Extrovertált az, aki az energiájának túlnyomó részét „kifele” hasznosítja. A problémáit elsődlegesen társadalmi érintkezések által oldja meg. Az agyalva elemzés helyett szociális helyzeteket teremt, hogy az azok során történő társas élmények tapasztalatait hasznosítsa fel, mint problémamegoldást.

Tehát sem az introvertált nem jelenti a félénkséget, sem az extrovertált a mániákus hangoskodást. (Egy kis érdekesség: sokan nem gondolnák, de bizony a színművészeknek is jelentős része introvertált. Az ő „szereplési vágyukat” pedig nem az exhibicionizmus, hanem az erőteljes belső művészi energiájuk adja. Ezáltal teljes mértékben meg tudnak feledkezni a nézőtérről, és csak a színpadra koncentrálnak. Láttunk már olyan csodálatos játékú színésznőt, akinek remegett a hangja a sajtótájékoztatón – hiába kellett szerepelnie, az nem az a színpad volt.) Szerintem bátran kijelenthetjük, hogy az introvertált-extrovertált személyiségi jellemek és a szituációfüggő viselkedésmódok között egyáltalán nem állíthatóak fel egyetemes párhuzamok. Az alapvető személyiségtípusaink gyermekkorunkra, páréves korunkra már kialakulnak, és nem módosíthatók. Aki introvertált jellem, abból élete során sosem lesz extrovertált, és fordítva. A kettő között átjárás a közhiedelemmel ellentétben nem létezik, nincs félig introvertáltan-félig extrovertáltan született gyermek. Egyedül a szociális-kommunikációs technikák tanulásával és fejlesztésével érhetjük el azt az összképet, mintha rugalmasan járnánk-kelnénk a személyiségtípusaink között.

A szociális-kommunikációs viselkedési módok

Agresszív mód (személyiségünk által hordozhatjuk): Az „agresszió” szó jelentése a Webster-szótár szerint: „Erőteljes szándék vagy cselekmény egy helyzet uralására.” , Aki agresszívan kommunikál, annak sajátossága, hogy a befogadó fél felé ún. „Te” üzeneteket fogalmaz meg, azaz a beszélgető partnere személyiségét, szituációját, nézőpontját veszi a kommunikáció alapjául. Irányát tekintve felérendelt viszonyú. Habár a köznyelvi „agresszió” szó jelentése némileg eltér a tudományos használatától, hiszen előbbi az erőszakosságot jelenti, azonban szóeredet-jelentéstani szempontból nem feltétlenül van szó arról, hogy indulatos viselkedési formáról beszélnénk. Egész egyszerűen az agresszió szóeredetét tekintve sokkal letisztultabb jelentéssel bír, mint amire ma használjuk. Úgy is felfoghatjuk, hogy azt jelenti: „irányba állás, célzott kommunikálás„. Én is, Te is, mindenki nap mint nap fogalmaz meg agresszív üzeneteket – csupán annyival, hogy azt mondja, „Ma olyan lobbanékony vagy”, vagy „Kérlek jelenj meg a meeting-en.”. Bizony, ezek a mondatok hiába teljesen neutrálisak a való életben, mégis nyers-tudományos kommunikációs modelljük és mondatszerkezetük révén az „agresszív” kategóriába soroljuk őket. És ebben az esetben az agresszió szó kizárólag a kommunikáció irányát jelenti, nem minősíti jó vagy rossz stílusként. Természetesen a kontrollálatlan agresszív viselkedési mód eredménye, ha az „megszalad”, és indulatosság, esetleg erőszakosság alakul ki belőle – de nem utóbbiak az alapjai, csupán tünetei lehetnek.

• Amivé az agresszív kommunikáció válhat, ha nem kontrolláljuk: indulatos, erőszakos viselkedéssé fejlődhet tovább.
• Amit az agressszív kommunikáció elérhet, ha kontrolláljuk: határozottságot jelenthet, konkrét és egyenes cél-elérést biztosíthat, számtalan „executive” döntés meghozatalakor erre van szükség.

Asszertív mód (személyiségünk által nem hordozhatjuk): Tisztázzuk: a jelentésének semmi köze az önérvényesítéshez, hiába itta be magát ez a téves fordítás még gyermekeink nyelvtankönyveibe is. Lehet agresszívan, asszertívan, de még szubmisszívan is önérvényesíteni. Az „assert” szó jelentése: kijelenteni, állítani. Asszertívnak lenni annyit jelent, hogy az agresszívval szemben „Tényszerű és én-üzeneteket” fogalmazok meg a kommunikációs partnerem felé, azaz az üzeneteim alapvetően vagy az én személyemből indulnak ki, vagy vitathatatlan tényszerű állításokat közlök. Iránya szerint hierarchikusan egyenrangú közlésmód. A partneremet nem minősítem. Úgy fogalmazok meg egy mondatot, hogy „Én úgy gondolom, hogy máshogy kellene csinálnunk”, vagy „Nekem nincs jó tapasztalatom azzal, ha így csináljuk”, vagy „Én már csináltam máshogy, és bejött”. És amennyiben ilyen kommunikációs „tölteteket” képes vagyok a partnerem „köré” lőni, ahelyett, hogy agresszívan őt magát löném meg velük, akkor az ő személye azonnal képes lesz azokat az üzeneteket saját tapasztalataiként behúzni maga körül, ahelyett, hogy a teljesen természetes önvédelmi mechanizmusa alakulna ki és állna ellen a lövéseknek. Az önérvényesítéshez annyi köze van csupán, hogy a régi kommunikációs tanok hibás magyar fordításai az „Én-üzeneteket” egyből az „Ön-érvényesítésre” tükrözték le, ami hiba, hiszen utóbbi szó mást jelent.

• Az asszertív kommunikáció esetén nem kell beszélnünk arról, hogy mi lesz az eredménye, ha kontrolláljuk vagy nem kontrolláljuk, hiszen a kontrollja nem is értelmezett, mivel egy semleges, középutas, „polaritás” nélküli kommunikációs módról beszélünk, amit kizárólag magas szintű tudatossággal érhetünk el. Hogy úgy mondjam: a „természetben magától nem fordul elő”. A tiszta asszertivitást elérni nem egyszerű, hiszen nem az alapvető személyiségtípusaink hozzák magukkal, mint az agressziót és szubmissziót, hanem kizárólag tanult vagy szociális úton elsajátítható. Ezáltal az egyenrangú tárgyalástechnika (és itt már beszélhetünk önérvényesítésről) legnépszerűbb és legkorrektebb, legcélravezetőbb technikájáról beszélünk.

Szubmisszív mód (személyiségünk által hordozhatjuk): latin szótöve a „sub”, jelentése: valami alatt. A kommunikáció hierarchiáját tekintve alárendelt. Aki szubmisszívan kommunikál, arra jellemző, hogy egyáltalán nem küld sem „Én”, sem „Te” üzeneteket a kommunikációs partnere felé, sokkal inkább alkalmazkodik hozzájuk. A saját én-érdekeit alárendeli nekik, és a kommunikáció során hiába rendelkezik egy elérendő céllal, azt igyekszik mások céljainak alárendelni, és türelmesen kivárni a saját sorát.

• Amivé a szubmisszív kommunikáció válhat, ha nem kontrolláljuk: félénk, feleslegesen visszahúzódó, megalázkodó viselkedésmóddá alakulhat.
• Amit a szubmisszív kommunikáció elérhet, ha kontrolláljuk: bizonyos konfliktuskezelési helyzetekben kifejezetten célravezető, ha szándékosan alárendeljük magunkat egy másik partnernek. Például egy olyan agresszívan kommunikáló partnernek, akiről tudjuk, hogy csak így vagyunk képesek vele leghatékonyabban célt elérni.

És a lényeg

Bizonyos szempontból érthető, hogy az egyszerűsített, neten elérhető kommunikációs tanácsok miért nem térnek ki a fentebbiek szakmai szintű elemzésére. Egyfelől persze azért nem, hogy az átlagos olvasó agyára ne zúdítsanak egy kommunikációelméleti tankönyvet. Másfelől azért sem, mert az emberek többsége nem fejleszti vagy egyszerűen nem kell fejlesztenie a szociális viselkedési módját, hiszen alkalmazkodóképességünk okán leggyakrabban olyan közegeket találnak maguknak, amilyenek ők maguk. Ebből fakadóan pedig a szociális viselkedési módjaik nincsenek szándékosan más útra terelve vagy fejlesztve, mint amit az alapvető (introvertált-extrovertált) személyiségtípusaik diktálnak nekik, ezáltal gyakran az introvertáltak szubmisszív jegyeket vesznek fel, míg az extrovertáltak az agresszív közlésmód felé hajlamosak elmozdulni. Akik pedig nem mozdulnak el a szélsőségek felé, azok ösztönösen az asszertív-középutas technikát érzik sajátjuknak, a tapasztalat szerint utóbbiak válnak az életük során leghatékonyabban és konfliktusmentesen céljukat elérő személyekké.

De amennyiben még az asszertivitásnál is magasabb szintű kommunikációs tudatosságra akarunk szert tenni vagy ösztönözni másokat, abban az esetben a fentebb leírtakból a következőket kell összegeznünk és megértenünk:

• Az alapvető személyiségtípusokat nem lehet semmilyen technikával befolyásolni. És erőltetni sem szabad a változtatást. Legfőképpen nem szabad elhitetnünk pl. coach-ként egy minket hallgatóval, hogy a személyiségtípusa fejleszthető, hiszen tévútra visszük, és esetleg kudarcélményeket okozhatunk neki, ha pl. az introvertáltságát akarja leküzdeni. Ne felejtsük, nem kell leküzdenie.
• A tanult szociális-kommunikációs viselkedési módok közül valaki aszerint választja ki ösztönösen a számára legkényelmesebbet, hogy milyen a személyiségtípusa. De ha már nem ösztönösen, hanem tudatosan választjuk ki ezeket a technikákat, akkor meg kell érteni, hogy ezek a viselkedési módok sem különböztethetők meg jó-rossz hatékonyság szerint, hiszen szituációfüggően tudjuk őket válogatni, hogy éppen melyikre van szükségünk. Habár a szituációk többségében az asszertivitás a hatékony, mégis vannak olyan helyzetek, amikor kontrollált agressziv üzeneteket, sőt akár szubmissziót kell alkalmaznunk – s mindez konfliktusmentesen és hátrány nélkül is kivitelezhető.